Szabadság

Sziasztok!
Nagyon röstellem, de nincs időm most a blogot csinálni, összecsapott munkát viszont nem szeretnék hozni nektek. Azt hittem mostantól lesz időm, de ha van is, egyszerűen nem jön ötlet, hogy mit is írhatnék.
Ez nem azt jelenti, hogy végleg befejezem, sőt, inkább összekaparom magam, és újult erőbedobással fogom folytatni. Lehet, hogy akár 2 hét múlva hozok újat de az is lehet, hogy 1-2 hónap múlva.
Ne haragudjatok!:$ Igyekszem majd a kaparásommal, és akkor egyből jövök:)
Ui.: Addig olvassátok a másik blogom a You Change My Life-ot:)
XOXO

A hírnévnek ára van 13.

Sziasztoook!:)
Meghoztam az újat, azért nem tegnap, mert a tesóm kikapcsolta a laptopom, én viszont még nem mentettem el az új részt, így minden odaveszett:/ Gondolhatjátok, hogy örültem. Na mind1, igyekeztem vele, nekem annyira nem tetszik, de érdekesre sikerült:) Mostantól rendszeresen hozom, heti 1-2 részt olvashattok majd;)
Örülök a komiknak, ha jönnek:DD
Jó olvasást:))

*Sebastian szemszöge*

·        Vivi. – ugrottam az éppen ájultan összeeső lány után. – Ti teljesen normálisak vagytok? – förmedtem rá a 2 idiótára, miközben Vivit óvatosan a földre fektettem.

·        Héj véletlen volt oké? – mondta Heikki.

·        Mekkora barom vagy fitness agy. – mondta Louis, és villám sebességgel leguggolt Vivi mellé, hogy szólítgassa.

·        Abba hagynátok, és Heikki elrohannál a dokiért? – kiabáltam idegesen és a nem messze lévő mentőre mutattam. Még szerencse, hogy ilyenkor a pályán vannak.– Nagyon nem oké, hogy nem ébred fel, ráadásul a vér is elkezdett folyni az orrából.

·        Rohanok. – ezzel Heikki elrohant a dokiért, én pedig még mindig kétségbeesetten szólítgattam a karjaim közt ájultan fekvő lányt.

·        Fektessék le, had nézzük meg. – Rohant 2 orvos felénk, minket pedig arrébb löktek.

·        Be kell vinnünk a kórházba. – minden másodpercek alatt történt. Szinte követhetetlen volt, hogy mi történik. Arra eszméltem, hogy a kórházban ülük a folyosón, és várjuk a dokit. Nem szólalt meg egyikőnk sem, de mérhetetlen dühöt éreztem a 2 tapló iránt.

·        Undorítóak vagytok. Egyikőtök sem érdemli meg. – mondta mérgesen a 2 baromnak, miközben továbbra is folytattam az ideges lábrángatást. – Heikki van fogalmad róla, hogy mit tettél? Nem hiszem, hogy kellemes érzés lehetett számára a jobb egyenesed.

·        Hidd el! Nem direkt volt. – nyomatékosította a hangját. Elég viccesen nézhettünk ki. Szinte filmbe illő jelenet volt, ahogy 3 srác ül csendben egymás mellett a folyosón, fejük összefont kezüknek támasztják, lábaik pedig idegesen rángnak, miközben egy lányra várnak.

·        Ugye tudjátok, hogy csak egy ember mehet be hozzá, és az az egy én leszek.

·        Állítsd le magad haver. Én vagyok a barátja. – szólalt meg Louis, mire Heikki mérgesen kezdett fujtatni.

·        Jó kis barát vagy…

·        Na azért álljon már meg a menet. Nem mondhatod csak úgy, hogy a barátja vagy, mert lefeküdél vele. Pontosabban megcsalt veled. – mondta mérgesen Heikki.

·        Ühümm. Jah. És te mit is csináltál tegnap este?  - kérdezte Heikkitől Louis.

·        Álljatok le, és kussoljatok!! Én megyek be, miattatok történt ez, szóval azt hiszem nem is kérdés, hogy én fogok bemenni. Ha egy ujjal is egymáshoz értek, feljelentem mindkettőtöket testi bántalmazásért! Remélem világos voltam. – mondtam hangosabban, nyomatékosabban, erre csak lenézően rám néztek, és hagyták a dolgot. Mint 2 idióta. Mindkettőjük csak a saját érdekét nézte, és tojtak rá, hogy mi is lehet Vivivel. Ekkor kinyílt a kórterem ajtaja, és kilépett a doki.

·        Egy valaki bemehet hozzá.

·        Én leszek. – álltam fel határozottan, és besétáltam a szobába, ahova a doki is követett. A hófehér ágyban feküdt, orránál körbe volt tekerve arca fehér kötéssel. Néhol csövek, és vezetékek lógtak ki belőle, de istenem. Még így is gyönyörű volt. Csak a gép csipogása hallatszott, amint monoton jelezte szívdobbanásait.

·        Egy súlyosabb agyrázkódása van, valamint orrtörése, mely miatt meg is műtöttük. Ez esztétikai problémákkal nem járt, de annál nagyobb fájdalommal. A nagyobb gond, hogy eszmélet kiesése van. Nem tudni mennyire súlyos, és meddig tart, de valószínűleg egyszer majd egy hirtelen pillanatban mindenre emlékezni fog, de ez nem most lesz. Ha minden igaz, az elmúlt 3-4 hónapra nem emlékszik. Most 3 napig minimum bent kell lennie, ha minden rendben van, utána haza mehet. Beszéljen vele. Ráférnek a bíztató szavak, és a megvilágosodás. – mosolygott bíztatóan a szoba ajtajában, majd kiment.

·        Szia. Nyilván nem emlékszel rám, de ne aggódj, ismerjük egymást, és nem akarlak bántani.– léptem közelebb hozzá határozatlanul.

·        Szia. – mosolygott halványan, de nem sokat láttam arcából, mivel be volt kötve. Őszintén szólva nem nagyon tudtam, hogy most mit is mondhatnék neki. – Ami azt illeti, tudom, hogy ki vagy, kiskoromban a szobám fala tele volt a posztereiddel, és imádatom tárgya voltál. Arról viszont fogalmam sincs, hogy te hogy kerülsz ide. Félre ne érts, nagyon örülök, de most ez cseppet sem világos.

·        Az emlékezet kiesés. – sóhajtottam. – Elmesélek mindent, ha szeretnéd. – mosolyogtam bíztatóan.

·        Az jó lenne. – mosolygott ő is.

·        Július 26.-án kezdődött minden. Az unokatesóidtól kaptad szülinapodra, hogy elmehettél a magyar nagydíjra…….. És akkor a doki azt mondta, hogy emlékezet kiesésed van, és az elmúlt 3-4 hónapra nem emlékszel, de majd valamikor mindenre emlékezni fogsz.

·        Azta. Elég bonyolult életem lehet. – mosolygott. – Ugye megérted, ha elmondom neked, hogy egyik srác társaságához sincs kedvem, és nem is valószínű, hogy lesz.

·        Ami azt illeti, teljes mértékben megértelek. – mosolyodtam el.

·        Nézd Seb. Ugyan most még nem tudom ki vagy, de nagyon kedvesnek tűnsz. – nézett rám gyönyörűen csillogó szemeivel.

·        Ennek örülök. Én viszont ismerlek, és ígérem, nem hagylak egyedül a 2 idióta mellett. Mondhatni, testőrödnek állok. – nevettünk. – De komolyan. Tényleg itt leszek, hogy újra megismerhess. Én nagyon megkedveltelek, bár te erre nem emlékszel.

·        Igaz, nem emlékszem. De úgy gondolom, hogy én is. – mosolygott. A szavaitól kénytelen voltam mosolyogni. Megkedvelt, bár olyan hülyén viselkedtem vele 2x is. De, talán a sors segít, hogy új esélyt kapjak, és ne szúrjam el. Most nem lehetek vele olyan idióta, mint voltam. Nem érdemli meg.

·        És. Hogy vagy? – kérdeztem.

·        Köszönöm egész jól. Leszámítva a fejfájást.

·        Segíthetek valamit? Kérsz inni, vagy párnát, vagy akármit? Vegyek újságot?

·        Nem kell semmi. Egy valami. Egy nagy kérésem lenne. Itt maradnál velem?

·        Persze ez természetes. Addig nem vakarsz le magadról, amíg nem könyörögsz, hogy most már tűnjek el, mert eleged van belőlem. – mosolyogtam.

·        Ennek örülök. – nevetett. A következő 3 napban szinte végig vele voltam, az utolsó este már aludni is a szobájában lévő fotelban aludtam. Ő annyira más. Természetes, teljesen átlagos, attól függetlenül, hogy világhírű modell, és engem is normális emberként kezel. Ez hiányzik az életemből. Mostanában nem kicsit elszálltam magamtól, de mellette önmagam maradhatok. Reggel, mikor felkeltem, Vivi még az igazak álmát aludta, így gyorsan lementem a büfébe venni valami reggelit. Mikor már éppen fizettem, megláttam egy újságot, aminek a címlapján mi virítunk, és egy mentő autó. Abban a pillanatban megvettem az újságot is, és elkezdtem olvasni.

„Még nem tudjuk pontosan, hogy mi is történhetett a világhírű Topmodellel, de az biztos, hogy kórházban fekszik. Ám minden rosszban van valami jó alapon, látták, amint Sebastian Vettel Forma1-es világbajnok besiet a kórházba, és azóta sem jött ki. Felhetőleg, majd csak a modell lánnyal fog távozni. Minden jel arra utal, hogy a német pilótát Tóth Vivien-hez szorosabb szálak fűzik…

·        Fantasztikus. Már csak a sajtó hiányzott. – morogtam magamban, miközben visszamentem a szobába. Vivi még az igazak álmát aludta, ezért eldugtam az újságot, hogy ez ne okozzon gondot, és elkezdtem összepakolni.

·        Jó reggelt. – nyöszögte mosolyogva.

·        Neked is. Ma végre kiengednek.

·        Igen. Ó már meghaltam a kórház szagától, és minden ezzel járó dologtól.

·        Megértelek. Összepakoltam a cuccainkat.

·        Jajj de aranyos vagy. Nem kellett volna. – mosolygott.

·        Ez alap.

·        Hogy fogom én neked meghálálni, hogy ápolgatsz. – kérdezte.

·        Hát nem is tudom. Megoldjuk. – kacsintottam rá. – Ja, azt még nem mondtam, hogy szerváltam egy házat, és a következő futamig itt maradunk, és nálam fogsz lakni.

·        Mi? Nem kell. Így is elég fáradalmat okoztam.

·        Ragaszkodom hozzá. Különben is. Most itt hagynál egyedül? – kérdeztem drámai hangvétellel.

·        Haha. Rendben. Benne vagyok. De tényleg nem akarok zavarni.

·        Nem fogsz. – kacsintottam rá. – Na, most itt hagylak, hogy felöltözhess, addig elkérem a dokitól a papírokat, és utána indulhatunk.

·        Köszönöm Doktor Úr! Mindent.

·        Nagyon szívesen. Vigyázzon rá. Értékes lány. – mosolygott a doki, én elindultam a szoba felé. Vivi már kint állt a folyosón, elvettem a cuccait, és elindultunk a kocsi felé. Kilépve a kórházból rengeteg fotós fogadott, de csak megfogtam a kezét, és magam után húztam, utat törve a fotósok elől. Ez az, amit utálok az életemben. A sajtó.

·        Köszönöm. – mondta mosolyogva Vivi, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját.

·        Nagyon szívesen hölgyem.

·        Messzire megyünk? – kérdezte, miközben bekapcsoltam a rádiót.

·        Nem. Azt hiszem el fogsz ájulni. Gyönyörű a hely.

·        Azt elhiszem. – azt egész utat végigbeszélgettük, majd megérkeztünk, és leparkoltam a kocsival.

·        Megjöttünk.

·        Seb ez…Gyönyörű. – mondta ámuldozva.

·        Gondoltam, hogy tetszeni fog. Gyere megmutatom a házat, és a szobádat. A ház régies stílusú volt, a maga modernségével. Egy kis csatorna volt az utca, melyen hídon lehetett átmenni. A ház belülről viszont teljesen modern volt.

A ház, a csatorna túloldalán: