A hírnévnek ára van...2. rész

Sziasztok!

Először is köszönetet szeretnék mondani Tinának, aki segített nekem a blog létrehozásában, nélküle nem igen lenne most kész.:) 

Másrészt pedig, beállítottam, hogy névtelenül is tudjatok kommentelni, így remélem legalább 1-2 visszajelzést kapok, hogy mit gondoltok, és, hogy érdemes-e folytatnom.

Amint tudom, hozom a következőt.:)

Jó olvasást!

Puszi: Detti((: 

Nem sokat aludtam az éjjel, de ahogy elnézem Sugit, amint felült az ágyban, ő sem.

·        Annyira izgatott vagyok. – pattant fel és berohant a fürdőbe.

·        Én is. – mondtam mosolyogva, de amikor beértem a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe, lefagyott a mosoly az arcomról.

·        Úr isten! – mondtam hangosan. – Mégis, hogy lehet így kinézni? – a hajam úgy nézett ki, mint egy szénakazal, a szemeim karikásak voltak, lényegében úgy festettem, mint egy élő hulla.

·        Tudod a véleményemet. Szerintem mindenhogy szép vagy, és ez ok arra, hogy utáljalak.

·        Te tök hülye vagy! – mondtam vigyorogva Suginak, de ő nem is figyelt rám, mert a sminkjeit nézegette, majd elindult zuhanyozni. Addig én a ruháim közt kutattam, és kiválasztottam egy fekete sportcipőt, egy rózsaszín rövidnadrágot, egy szürke rövid ujjút, és a bőrdzsekim.

Mikor Sugi kijött, én is elmentem fürdeni, megmostam a hajam, és beszárítottam. - Szerinted mit vegyek fel? – találtam szemben magam Sugi kétségbeesett arcával, mikor kiléptem a fürdőből.

·        A virágos nyári ruháid közül válassz. – válaszoltam.

·        Tényleg. – ezzel eltűnt a szekrényében. –Megvannak. De melyiket?

·        Szerintem a rózsaszín nem olyan szép. – Én is erre gondoltam. Akkor a világosbarna. – és már kezdte is felvenni. Én is felöltöztem, és lerohantunk a lépcsőn.

·        Jó reggelt! – üvöltötte el magát unokatesóm.

·        Csendesebben is lehet! – néztem rá nem túl kedvesen.

·        Nyugi. Már mindenki fent van. – vágta rá.

·        Drága napsugár. Édes kis testvérem. Melletted az erősítők semmit sem érnek. – lépett hozzánk Bence, és Sugi egy gonosz nézéssel megajándékozta.

·        Hány óra? – néztem kérdőn fiú unokatesómra. – 12. – vágta rá.

·        Komolyan? – nem gondoltam, hogy már ennyi az idő.

·        Anya és apa? – kérdezte Sugi.

·        Anya boltban, apának pedig reggel 8-ra már a pályán kellett lennie, valami ferraris megbeszélésen. – válaszolt Bence készségesen. – Tervek mára? – nézett rám.

·        Öööö…Mi lenne, ha megreggeliznénk, aztán átugranánk a nagyiékhoz, és fél négy körül meg elindulnánk a ringre?

·        Oké. – Reggeli közben sokat beszélgettem Bencével, mert vele még nem sokat volt időm. Sugin láttam, hogy izgatott, mert nem szólalt meg, és ez rá nagyon nem vall. Megreggeliztünk, aztán felvettük a cipőinket, és elindultunk a nagyiékhoz. Az utca végén laknak, így egy perces megerőltető séta után csengettünk. Jimi papa jött, és nyitotta a kaput.

·        Papaaaa. – Ugrottam a nyakába.

·        Vivikém. – ölelt meg, aztán végignézett rajtam. - Még mindig szép! – mondta, én meg elpirultam.

·        Szia Dödő! – köszöntem a lábaim előtt ugráló kutyusnak, és megsimogattam. Bencéék is köszöntötték papájukat, én meg berohantam a házba. Nagyi dudorászva főzött a konyhában. Odasiettem, és megöleltem.

·        Jajj! Vivi! – fordult meg és átölelt. Leültünk a nappaliba és beszélgettünk. Egy idő után Sugi, Bence és Jimi papa is csatlakoztak hozzánk. Mint utólag kiderült, elvitték Dödőt sétálni. Elmélyült beszélgetésünket csengőszó zavarta meg.

·        A süti! – pattant fel nagyi.

·        Semmit nem változott. – hajtottam fejem a mellettem ülő Bence vállára.

·        Dehogynem. Még többet pörög, mint régen. – mondta nevetve.

·        Gyerekek gyertek az asztalhoz! Csokis muffin.

·        Köszönöm nagyi, de én nem ehetek. – biggyesztettem le a szám.

·        Már megint az a modellkedős valaki mondta, hogy ne egyél? Mégis mit szeretne? Azt, hogy elfoogyj? – kérdőn nézett rám nagyi. Soha nem volt ínyére, hogy modellkedem, de elfogadta.

·        Igen nagyi. Petra mondta, hogy vigyázzak az alakomra, de legyen, egy szelet még belefér. – isteni volt, mint minden mama süti. Hirtelen felpattantam, és az órához siettem. – Bence, Sugi! Fél négy! – ezzel felugrottunk, elköszöntünk, és haza siettünk. Sugi még felvett egy magas sarkút, Bence gyorsan átöltözött, és elindultunk a pálya felé. 10 percre volt gyalog, így nem érte volna meg kocsival jönni. Főleg a forgalom miatt. Minél közelebb értünk a pályához, annál többen voltak, és annál többen méregettek furán, de nem érdekelt. Mikor beálltunk a sorba, pár lány odajött hozzám aláírásért. Jókat mosolyogtam, hogy én jöttem aláírásért, de mások tőlem is kérnek.

·        Mi lesz már? – kérdezte Sugi türelmetlenül.

·        Nyugi mindjárt bent vagyunk. – válaszoltam, és igazam is lett. 5 perc múlva, már a pályán sétáltunk a nagy tömeg felé, ami a boxutcánál tömörült. Beálltunk a legrövidebb sorba, ami Fernando Alonsohoz vezetett. Átnyújtottam neki a Forma 1-es könyvemet, ami nála volt kinyitva.

·        Mintha már láttalak volna. – mondta angolul.

·        Kötve hiszem. – válaszoltam.

·        Hmmm…- megvonta a vállát, és aláírta a papírt, de mielőtt átadta volna, odaszólt Niconak.

·        Nézd Nico. Szép kislány. – mondta olaszul és idiótán vigyorgott. Nico rám nézett, de nem foglalkozott Fernandoval. Azt gondolhatta, hogy nem fogom érteni, pedig minden szavát értetem.

·        Köszönöm szépen a kedvességedet, és az aláírást is. További sok sikert. – mondtam neki olaszul, és eljöttem. Lefagyott arccal bámult maga elé.

·        Ez a Fernando mekkora idióta! – mondtam Suginak és Bencének.

·        Az! – válaszolták. Ekkor megláttuk Sebastiant az asztalok mögött.  Sugival egymásra néztünk, és odarohantunk a sorához. A sor felénél járhattunk, mikor megcsörrent a telefonom. Petra neve állt rajta.

·        Szia Petra baj van? – kérdeztem aggódva.

·        Nem nincs. Azonnali bevetésre kell menned. – válaszolt.

·        Hát most nem vagyok abban a helyzetben, hogy el tudjak menni.

·        Dehogynem. Indulj a Paddock felé, a kártyás bejárathoz, ami a belsős embereknek van. Ott várni fog egy biztonsági őr, aki továbbkísér a megbeszélés helyszínére. Nincs visszakozás. Véresen komoly. Siess!- ezzel kinyomta a telefont.

·        Ezt nem hiszem el. – mondtam hangosan.

·        Baj van? – kérdezte Sugi.

·        Valami megbeszélésre kell rohannom a Paddockba a fejesekhez. Várd ki a sorod, sietek. A többit telón megbeszéljük. – ezzel elrohantam. A kapu előtt már integetett egy férfi.

·        Már vártam. Lépett hozzám, és kedvesen bemutatkozott. - Kovács András.

·        Tóth Vivien. –mosolyogtam.

·        Kérem, kövessen. – ezzel elindultunk. Az épület első emeletén egy hosszú folyosó végén volt egy nagy barna ajtó.

·        Ez lenne. Mindent meg fog tudni a tárgyalóban. – mosolygott és elment. Mégis mi a fene lehet? Ekkor kopogtam, és beléptem.

·        Á Vivien! Üdvözlöm. Bánfalvi Péter. A Pepe Jeans ügyvezető igazgatója.

·        Jó napot! Tóth Vivien. – üdvözöltem. Hát persze Pepe Jeans. De mégis mit szeretnének?

·        Bizonyára fogalma sincs, hogy mit keres itt. Arról lenne szó, hogy Londonból kaptunk egy felhívást, hogy fotó sorozatot kellene készíteni reklám céljából Sebastian Vettellel. Három Forma 1-es helyszínen lennének a fotózások, így utaznia kellene a következő két futamra. Mindig a verseny utáni hétfőn lennének a fotózások. Az ügynöksége ajánlotta magát, és mi már ismertük önt, különböző nagyobb divatcégek miatt, így önt választottuk. Természetesen, minden költséget mi állunk, és Petra az ügynöksége vezetője azt mondta, hogy ön majd a rendelkezésünkre áll. Elém csúsztatta a szerződést és hagyta, hogy elolvassam. Mit válaszol? – kérdezte. Köpni, nyelni nem tudtam, majd kiugrottam a bőrömből, de ezt nem mutattam.

·        Természetesen vállalom. – mosolyogtam, és aláírtam a szerződést. Minden apró részletet elmondtak, hogy milyen ruháim lesznek, milyen lesz a sminkem, és minden további részletet közöltek, valamint bemutattak egy prezentációt.

·        Most viszont még beszélnie kell a Red Bullos ügyintézőkkel, valamint a vezetőkkel lesz megbeszélése. Siessen, mert 5 perc múlva várják. – mosolygott, és kiterelt. Az ajtóig még elmondta, hogy merre kell mennem, majd becsukta mögöttem. Lefagyva álltam az ajtó előtt. Nem akartam elhinni. A kedvenc pilótámmal? Komolyan vele fogok találkozni? Gyorsan észbe kaptam, és siettem az előre elmondott helyre. Késésben voltam, így futni kezdtem és azt hittem eltévedtem, de amikor megláttam a Sebastianos plakátot a falon tudtam, hogy jó helyen járok. Dobtam egy SMS-t Suginak, hogy ne várjanak, majd megyek én is, de folytattam tovább a futást, mert már ott kellene lennem. Ekkor egy szőke férfi jött szemben, aki furán végigmért.

·        Ne siess ennyire, mert…- mondta angolul, de nem fejezte be, ugyanis ebben a pillanatban kicsúszott a lábam alól a föld, és a földön feküdtem.

·        …Csúszik. – lépett oda és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

·        Igen. Azt észrevettem. Köszönöm. –mondtam szintén angolul, mikor felhúzott a földről.

·        Heikki Huovinen. – mosolygott és nyújtotta a kezét.

·        Tóth Vivien – fogadtam el a kézfogását. – Bocsánat, de nekem most rohannom kell. Ezzel elindultam, de már sétálva.

·        Azért csak óvatosan. –szólt utánam, én meg rámosolyogtam. Az ajtó nyitva volt, és üvöltözés hallatszott ki.

·        Miért kell már megint egy ilyen hülye fotózás? Biztos megint jön egy ilyen idióta, magassarkús, ribanc, aki végig nyávogni fog és a képemben lesz egész idő alatt, hogy nekem tegye a szépet. Kössz, ez most nekem nem kell. Ráadásul három alkalommal is? – mondta mérgesen az a hang, amelyet jól ismertem a TV-ből. Sebastian hangja volt. Valami darabokra tört bennem. Angolul üvöltözött, gondolom, hogy mindenki értse, aki bent ül. Én mindent értettem, mivel a modellkedés miatt elég sok nyelvet megtanultam. Többek közt olaszul, spanyolul, franciául és németül. Angolul, szinte anyanyelvi szinten. Nem akartam bemenni, de muszáj volt. Lehajtott fejjel beléptem, és halkan üdvözöltem őket. Ő rám nézett, furán végigmért, és elvörösödött.  Leült egy székre, amely az asztal végén volt.

·        Üdvözlöm! Helmut Marko vagyok. Kérem, foglaljon helyet, és gonoszan ránézett az asztal végén ülő németre.