A hírnévnek ára van...11.rész

Sziasztok!

Meghoztam az újat, most gonosz leszek, mert 5 komment után hozom a következőt. Ez lehet chaten is, meg kommentként is. Elég sok minden kiderül a részben, nekem most tetszik, remélem nektek is.

Meglesz az az 5 komi;)

xoxo

*Heikki szemszöge*

·        Sebastian! Kérlek, nyisd ki ezt a rohadt ajtót.

·        …

·        Sebastian Vettel. Ne csináld ezt. Tudom, hogy megdöbbentő lehet, de kérlek, nyisd már ki.

·        …

·        Ne akard, hogy saját erőből jussak be!

·        …

·        Oké Sebastian. De ezt akkor is meg kell beszélnünk. – ezzel elsétáltam a német öltözője elől, mivel tudtam, hogy most teljesen felesleges lenne próbálkoznom.

·        Na? Mi van? – jött oda sietve Vivi.

·        Semmi. Bezárkózott az öltözőjébe, és nem volt hajlandó beengedni.

·        A francba. Akkor most mi lesz? Mégis csak kellene vele beszélned.

·        Tudom, de ez most felesleges lenne. Perpillanat nem érnék el vele semmit.

·        És ha elmondja másoknak, hogy együtt vagyunk? – mondta kicsit halkabban.

·        Nem fogja. Kell neki egy kis idő, aztán majd megnyugszik, és megbeszélem vele.

·        Rendben.

*Vivi szemszöge*

Őszintén szólva, nagyon félek, hogy Seb kikotyogja a „kis” titkunkat, de bízom benne, hogy Heikkinek igaza lesz, és tényleg nem szól egy szót sem.

A szokásos helyemen ültem, mellettem Heikki, és vártuk, hogy elkezdődjön az időmérő. Seb pont ránk látott, én pedig azt, hogy akárhányszor felénk néz, vág egy fancsali képet.

Az időmérőn azt hiszem minden dühét kiadta magából, mivel igen agresszív módon, a határon autózva, de megszerezte az első rajtkockát. Nagy volt az öröm a csapatnál, de Seb egyáltalán nem volt boldog, és elsietett a nagy ünneplés elől. Hirtelen ötlettől vezérelve elrohantam, hogy az öltözőjéhez gyorsabban odaérjek a másik irányból. Abban reménykedte, hogy pont el fogom érni, és végre beszélhetek vele.

·        Hál’ istennek Sebastian. Kérlek hallgass végig. – sóhajtott egyet és kérdőn nézett rám – Oké szóval tudom, hogy ez most hirtelen megdöbbentő volt, de nem olyan eszméletlen dolog. Vagy mégis? – néztem a németre.

·        Nem az zavar, hogy összejöttetek, hanem az, hogy Heikki elvileg a legjobb barátom. Mindent tudok róla, erre meg teljesen felszívódik a szünetben, alig láttam, most meg meglátlak titeket, és ez azért rosszul esett.

·        Megértem Seb, de a világért sem akarnánk neked rosszat, de meg kell értened, hogy nem mondhattuk el senkinek.

·        És ez nektek így jó? Egyáltalán mi a francért nem? – kérdezte idegesen.

·        Pontosan tudod, hogy milyen a sajtóval együtt élni. Darabokra szednének, és azt mondanák, hogy én csak egy kis kihasználós ribanc vagyok.

·        És nincs így? – nézett rám dühösen, miközben a hangjából áradt a flegmaság.

·        Tudod mit? Baszódj meg Sebastian. – ezzel elsiettem.

Azt hittem ezen túl vagyunk, de mégsem. Megint olyan bunkó, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Utálom a makacsságát, és azt, hogy nem is gondolkozik, mielőtt beszélne. Elmondtam Heikkinek, hogy visszamegyek a szállodába, és azt is, hogy Seb megint egy 5 éves köcsög lett…

Éppen kiszálltam az autóból, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt, és mivel én mindenkit felveszek, gond nélkül megérintettem a zöld gombot.

·        Halló tessék, Tóth Vivien vagyok.

·        Te kitöröltél a névjegyzékedből? – hallottam meg azt a döbbent hangot, amelyet reméltem, hogy soha többet nem fogok.

·        Te kitöröltél az életedből, minek tartottam volna meg? – adtam meg a frappáns választ.

·        Oké. Igen. Megérdemeltem, de nézd… Egy barom voltam. Kérlek, könyörgöm. Had beszéljek veled négyszemközt.

·        Ne is számíts rá Louis. – ezzel kinyomtam a telefont.

Mégis mi a francot képzel ez magáról? Megmondtam neki; „Padlóra küldhetsz, de ha felállok, fussál bazdmeg” . Ez volt az utolsó üzenetem számára. Semmi közöm sincs már hozzá. Visszacsúsztattam a táskámba a telóm, és efféle gondolatokkal mentem fel a szobámba. Küldtem egy  SMS-t Heikkinek, hogy elmegyek aludni, szóval ma már ne keressen, és megírtam azt is, hogy szeretem. Ez az igazság. Tényleg szeretem, mert tökéletes, ám ez az, ami néha elbizonytalanít, hogy talán túlságosan is tökéletes számomra.

Reggel akaratlanul is felkeltem 7 körül, mivel a gondolataim nem hagytak nyugodni. Bekapcsoltam a TV-t, és egy zenecsatornára kapcsoltam. Épp egy interjú ment, amikor visszaértem az ágyamhoz. Döbbenten ültem le, és tátott szájjal hallgattam.

„A népszerű fiú banda, a One Direction szívtiprója, Louis Tomlinson szakított modell barátnőjével. Állítása szerint, megbánta, hogy szakított előző barátnőjével, a világhírű topmodellel, Tóth Viviel.” – mondta a műsorvezető.

·        „Egyértelmű, hogy az Eleanorral való kapcsolatom, már nem volt a régi, szerettük egymást, de mint barátok, nem mint szerelmesek. Mindent megteszek annak érdekében, hogy rendbe hozhassam előző kapcsolatomat Viviel.

Hát ezt nem hiszem el. Döbbenten, lefagyva ültem az ágyamon. Most ez mégis mi a fenét képzel magáról? És miért pont most jön?

Ilyenkor, amikor minden tökéletes…

Ránéztem az órára, és elkezdtem készülődni. 

Felvettem a csíkos felsőmet, a pöttyös szoknyámat, és hozzá a púder színű magassarkúmat. A hajamat felkötöttem egy copfba, és így indultam ki a pályára. 

Egész nap kerültem Sebet, nem is nagyon láttam. Heikki most elég sokat vele volt, mondván, hogy „kiengesztelje”. Nem is vágytam a társaságra, még Heikkiére sem.

A futamot megnyert Seb, Mark a 4. lett, a csapat pedig nagyon boldog volt. Heikki kikísért a kocsihoz, ott váltottunk egy búcsúcsókot, mert itt senki nem látott minket.

·        Biztos nincs semmi baj? – nézett rám kérőn.

·        Dehogy. Nincsen. Menj nyugodtan. Érezzétek jól magatokat. – adtam egy puszit az arcára, és beültem a kocsiba. Zenét hallgattam, de éppen egy One Direction szám ment, és felelvenítették bennem a régi emlékeket.

Kiszálltam a kocsiból, mosolyogva elkértem a recepción a szobámat nyitó kártyámat. Felmentem, majd a szoba előtt megláttam Louist, amint a földön ül. Egyből felpattant amikor meglátott. Határozottnak tűnt, ellenben velem.

·        Kérlek, ne akadj ki.

·        Te mi a francot keresel itt? És mégis honnan tudtad, hog itt leszek?

·        Na, igen. Van, amiben nem változtál. – mosolygott olyan Louisos cukisággal*-*… Te jó ég. Miket gondolok.

·        Szóval? – néztem rá értetlenül.

·        Kérlek. Könyörgöm. Engedj be. – nézett rám kölyökkutya szemekkel.

Louis, amikor olyan cukin néz:

·        Ezt ne csináld. – emeltem fel mutató ujjam fenyegetés képen.

·        Mit? – nézett rám mosolyogva.

·        Tudod azt a szokásos nézést.

·        Ó szóval még mindig beválik. – mosolygott. – Akkor…Bemehetek?

·        Rendben. – jézusom. Még mindig megőrülök, ha mellettem van, és képes vagyok olyan dolgokat tenni, amiket nem szeretnék.

·        Leülünk? – nézett az ágyra, és leültük a szélére.

·        Pont mint amikor először találkoztunk. – mosolyogtam. – Csak akkor még bírtalak…- forgattam meg a szemeimet.

·        Nézd, én annyira sajnálom. Teljesen megijedtem. Annyira fiatalok voltunk.

·        Igen. Pont ezért lett volna rád szükségem.

·        Tudom. És ezt istenem én annyira eltoltam. Amikor közölted, hogy gyerekünk lesz, én nem tudtam, hogy mit tegyek.

·        Szerinted én? És otthagytál. – ettől a mondatomtól könnybe lábadt a szemem.

·        Sajnálom. – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy mekkora szükséged lett volna rám.

·        Főleg miután elvetéltem. – folytak le a könnycseppek az arcomon.

·        És belegondolni a ténybe, hogy még mindig együtt lehetnénk, ha nem toltam volna el. A közös gyermekünkkel voltál terhes. A tiéddel, és az enyémmel. – mosolyodott el. Egyszerűen nem tudlak elfelejteni. Lehetetlen. Még mindig szeretlek. Te vagy az, aki önmagamért szeretett, nem a hírnevemért.

·        Ne csináld ezt. Nekem barátom van. – folytak a könnyeim az arcomon.

·        Emlékszel, amikor kiszöktünk egyik este, hogy sétálhassunk a csillagok fényében a parkban? – mosolygott, miközben letörölte a könnyeimet.

·        Igen. – ejtettem egy halvány mosolyt.

·        Te vagy nekem a mindenem. Még most is. Az első. A legfontosabb. Szeretlek. – ejtette ki halkan. Ekkor lassan közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolt.

·        Ne tedd ezt velem. – suttogtam, de ekkor ajkaink ismét érintkeztek. Ugyanazt éreztem, mint 4 évvel ezelőtt, az első randinkon. Egyre érzékibben csókoltuk egymást. Gyengéden ledöntött az ágyon, majd a nyakamat csókolgatta.

·        Kérlek. Ne. Ha most nem hagyod abba, nem tudok ellenállni. – sziszegtem, de késő volt, mert eluralkodott rajtam a vágy, a régi emlékek, az első alkalom heve. Belementem a játékba, és gyönyörű perceket töltöttünk el együtt. Annyira gyengéd volt. Nem sokkal később úrrá lett rajtunk a gyönyör, és minden régi boldogságomat újraéltem.

·        Szörnyű ezt mondani, de én is szeretlek. – hajtottam fejemet a mellkasára.

·        Én jobban, mint valaha. – elmosolyodott, megpuszilta a fejem búbját, és a hajamat simogatta.

Így aludtunk el, mint a gondtalan és felhőtlen szerelmes tinédzserek. Jó volt újra érezni az illatát. Boldog voltam, de valami mégis szúrta a szívem.